Mutatok valamit

Megmutatom, hol dolgozom. Az Oktogontól a Hősök tere felé indulva az Andrássy út bal oldalának első jelentős épülete egy palotabérház. A házat Ybl Miklós egykori építésvezetője Schmall Henrik tervezte, építtetője pedig a svájci származású nagytőkés, malommogul és sörgyáros Haggenmacher Henrik volt.(Érdemes elolvasni az élettörténetét.) Az épület első emeletét a tulajdonos lakása foglalta el. Később itt lakott Darányi Ignác földművelésügyi miniszter, utána pedig a Szabó Ervin Könyvtár 10. számú fiókkönyvtára foglalta el a helyiségeket.

A könyvtárnak ez volt a második - és egyelőre utolsó - helye. Az 1924. márciusi nyitáskor a még a Hunyadi tér 3. számú ház első emeletének 150 négyzetméterét foglalta el. Ez látható az alábbi képen. A könyvtár kb. 3000 kötettel és folyóiratolvasóval nyitott. A polgári Terézvárosban ekkor még számos kölcsönkönyvtár működött, köztük a kiválóan felszerelt Lander féle is, ezért ezt a fiókot inkább diákok és kispénzű hivatalnokok látogatták.

1934-ben költözött át a könyvtár a hat szobás, tágas polgári lakásba. Az egykori lakóterek helyén kölcsönzőt, olvasótermet, raktárat és irodát alakítottak ki. A könyvtár vezetésével Leitgib János könyvtári főtisztet bízták meg, aki forgalmas, népszerű bibliotékává alakította. Gyakori vendége volt itt többek között Szép Ernő és Kodály Zoltán.

Budapest ostroma alatt is szinte megszakítás nélkül működött a könyvtár. Leitgib János '44 decemberében beköltözött, és Czeiner Teréz altiszt segítségével december 31-ig teljes üzemben működtette azt. "Január 1-től kezdve az állandó belövések folytán a forgalom erősen megcsappant, mindamellett előfordult, hogy a legnagyobb golyózápor közepette is megjelent néhány idősebb nőolvasónk..." Mondván: "A pincében is kell valamit olvasni." Január közepétől már újra teljes nyitva tartással működtek, és eközben az olvasóteremben állandóan 20-30 embernek nyújtottak menedéket. Aki alaposan körülnéz még ma is megtalálhatja ezt az asztalt.

Ezen az erkélyen pedig még ma is lehetne könyvtárosokat fényképezni. (Leitgib János és tőle jobbra Czeiner Teréz)

Gázgyár - Munkástelep

Az Óbudai Gázgyárral egyszerre épültek a dolgozóknak szánt lakások. Egyrészt a Tisztitelep Duna parti villalakásokkal – ezek is megvannak még, de egy új lakópark „bekerítette” őket. Másrészt a Munkástelep, ami ma is nagyjából egykori formájában áll, és még sok volt gázgyári lakik ott. 

A telep elrendezése engem templomra emlékeztet. Az egymással párhuzamosan futó és szimmetrikus két házsor a főhajó, a Sujtás utca és a Jégtörő út közötti merőleges utcák a kereszthajók, a telepet lezáró félköríven futó házsor az apszis, és ha az analógiát végigvisszük, akkor az Óvoda az oltár. 

Az épületeket Balogh Lóránd tervezete. Egy- két- és háromszintes házak váltják egymást, úgy, hogy a másik oldalon mindegyiknek meg van a párja. A szimmetriát csak az egykori Művelődési Ház, ma múzeumi raktár, szakítja meg. Az egykor a helyén álló épületet bombatalálat érte. „Helyi informátorom” szerint a hatvanas-hetvenes években pezsgő élet zajlott a művházban. Azt is tőle tudom, hogy a lakások fürdőszoba nélküliek voltak, és budira a házak mögötti kertbe kellet járni. Azóta persze minden lakásból lecsíptek egy-egy fürdőszobányi teret. Egy másik helybéli szerint azért nem olyan jó már a telep, mint régen, a fák nagy része beteg, a zsalugáterek nem egyforma zöldek. Most mit mondjak? Azért én még ezt elviselném. 

Streetart a Filatorigátnál

A motoros naplója

Budapest, nőváros

Macskás Tosca

III. Leányfalu u. 14. Egykor talán valami butik lehetett. Felhívnám a figyelmet az övként szolgáló Őrtorony hirdetésre. 

Séta a Kozma utcai izraelita temetőben

A Kozma utcai izraelita temetőt a tőle nem messze fekvő Köztemető létesítésével egy időben hozta létre a főváros, a XIX. század végén. Ekkor adták a hitközség és a Chevra Kadisa kezelésébe az akkor még határnak számító területet. 1905 és 1910 között ide szállították át a bezárt Váci utcai temetőből exhumált és külön zsákokba varrt tetemeket. Fokozatosan kialakult Magyarország legnagyobb zsidó temetője. 

A bejárat körüli részt a szertartásoknak helyt adó épülettömb uralja. Freund Vilmos tervei szerint épült 1891-ben. Kapuzata mór stílusú, a férfiak és nők búcsúztatására külön termek állnak rendelkezésre, az előcsarnok emléktáblák gyűjtőhelye.
Az épület előtt áll az első világháborúban elesett tízezer zsidó katona emlékműve, attól balra a Hajós Alfréd tervei alapján 1949-ben elkészült mártíremlékmű, a pilonokon a meggyilkoltak tízezreinek nevével és megszámlálhatatlan kézzel írt kiegészítéssel. Az emlékmű körül temették el a pesti tömegsírokból exhumált zsidókat, és külön sírokban a meggyalázott tóratekercseket. 

Az emlékműtől továbbra is balra haladva érkezünk a vidékről elhurcolt zsidók mártírparcellájához. Itt is több száz síremléket találunk, némelyiken már alig olvasható a felirat, de vannak gondosan ápolt sírok is.

Ha temetői sétánkat a kerítés mentén kezdjük (vagy folytatjuk), jobbra és balra egyaránt a 19/20. század fordulóján készült, iparművészeti remeknek számító síremlékeket találunk. Sajnos sokszor elhanyagolva, futónövények alá rejtőzve. A temető esztétikai képét leginkább Lajta Béla népi ornamentikát, szecessziót, art decót ötvöző munkái határozzák meg.
A bejárattól jobbra a Brüll család antik szentélyt mintázó, mozaikokkal díszített sírboltja áll (Gerstner Kálmán tervezte). Attól nem messze a temető legfeltűnőbb síremléke, a Lajta tervei szerint készült Schmidl-mauzóleum látható. Boglyaíves vasbeton szerkezét Zsolnay kerámiaelemek borítják. Szinte kiragyog a környezetéből. 

A sarkon befordulva a Wellisch Alfréd által saját családjának tervezett sírbolt következik, szép mozaikkal. Továbbhaladva eljutunk a szintén mozaikjairól nevezetes Gries-sírbolthoz (Lajta), ennek külső díszítése sajnos már elpusztult. A kerítés mellet haladva érkezünk a 6. parcella sarkán álló, hatalmas, ovális alaprajzú Weingruber-síremlékhez. Ha tovább sétálunk, egy megtisztított parcella mellett elhaladva a temető hátsó, elhanyagolt részére érkezünk. A sírok dülöngélve állnak a sűrű növényzet között, és egy idő után az út is ösvénnyé keskenyedik. 

Ha már idáig eljöttünk, nem érdemes visszasétálni a kapuhoz, vágjunk keresztül a temetőn! Útközben megcsodálhatjuk Lajta Béla néhány korai munkáját az Epstein-síremlék körül. Ettől nem messze áll Lajta síremléke, amit Kozma Lajos tervezett. Ha egy másik keresztúton megyünk át a temető baloldalára, akkor első világháborús síremlékek mellett vezet el az utunk. Hamarosan elérjük a másik oldali kerítést, ennek mentén mehetünk vissza a főbejárathoz. Az egyik sarokban monumentális kerek oszlopcsarnok áll, Freund Béla családi sírboltja. Ettől nem messze egy furcsa pár: a Konrád-Polnay-síremlék virágmintás mozaikjai (Fodor Gyula tervezte), illetve a Popper-mauzóleum (Lajta) fekete márványtömbje hívják fel magukra a figyelmet. Továbbhaladva a főbejárat felé egymás mellett sorakoznak a klasszicista, szecessziós, vagy éppen egyiptomi elemekkel díszített síremlékek.

Számos híres művész, közszereplő, üzletember nyugszik a temetőben. Néhány név a teljesség igénye nélkül: Rózsavölgyi Gyula zeneműkiadó, Szomory Dezső, Salamon Béla, Goldziher Ignác keletkutató, Lajta Béla, Hajós Alfréd, Zsolt Béla, Bródy Sándor, Kellér Andor és Dezső, Fehér Klára, Gózon Gyula, Marczali Henrik történetíró, Szép Ernő, és még folytathatnám a sort.

Több, nagyobb és felirattal ellátott képhez klikk a vetítésre!

Gink Károly és a Duna-part

Keleti Éva írása Gink Károlyról: 

(via: Fotóművészet 2002/1-2)

A pályám első éveiben sokat dolgoztam vele. Tartottam a lámpát riportjainál, utasításai alapján világítottam. Koszta József-fotóján én voltam az ellenfény, ami a haldokló mestert glóriába fonja. Jártam Ginkkel az Operaházba és éreztem, hogy mit jelent számára a zene. Mentem vele Szabó Lőrinchez, és láttam, hogy milyen két nagy művész, a fotográfus és a költő találkozása.

Aztán hosszú évek teltek el, és a fotóriporter, az önmagát kereső Gink Károly, fotóművésszé érett. Sorra jelentek meg könyvei. Képpé formálta Bartók zenéjét, Devecseri Gáborral együtt felfedezte számunkra Görögországot. Nélküle nem ismernénk a XX. századi magyarság nagyjait, a képzőművészeket, írókat, zenészeket.

Abban a nehéz korban talán ő volt az egyetlen, aki otthagyva az MTI védőernyőjét, mert különállni, önálló lenni.

Vad volt, barát és ellenség egyszerre. Maximalista, nemcsak magával szemben, de mindenkivel, akivel kapcsolatba került.

Oroszlánként védte alkotásait, nem alázkodott meg senki előtt. Egyetlen dolog volt szent a számára, a fotó, de a feladat előtt alázatos lett és szelíd.

Sikereit csalódások kísérték. Olyan korban élt, amelyben különleges tehetségével, a szabadon alkotó művésznek nem volt könnyű élete. Sokat akart az élettől, de akármennyit kapott, kevés volt a számára.

Megszállottan vásárolt fényképezőgépeket, de a mai napig nem engedett eladni ezekből a tárgyakból, sem egy objektívet, sem közgyűrűt, de még egy szűrőt sem. Még kellhet nekem, mondta.

Nyolcvanadik születésnapja alkalmából, a tiszteletére adott vacsorán, keserűen beszélt életéről. A sokak által irigyelt Mester nem érezte befejezettnek életművét. Arról mesélt, hogy még mi mindent szeretne megcsinálni, mi minden van a fejében. Rendezni szerette volna életművét, társával, feleségével. Képeinél csak lányát és unokáját imádta jobban.

Készült a „jubileumi" születésnapi kiállítására. De a sors itt is közbeszólt. A kiállítás megnyitását a Magyar Fotográfusok Házában technikai okok miatt halasztani kellett. Keserűen jegyezte meg: ezt már nem érem meg.

Szabó Lőrinc szemüveges portréja örökké ránk tekint. A Visegrádon fotografált Fából Faragott Királyfi képeiből árad Bartók zenéje. Látom New Yorkot és a görög tengert, látom Ithaka romjait. Itt van India és a Kaukázus, és merednek az égbe a budavári Mátyás templom tornyai.

Úgy látom, ahogy Te megálmodtad, és képpé fogalmaztad őket. Már így maradnak meg emlékezetünkben, mert így akartad láttatni.