Mutatok valamit

Megmutatom, hol dolgozom. Az Oktogontól a Hősök tere felé indulva az Andrássy út bal oldalának első jelentős épülete egy palotabérház. A házat Ybl Miklós egykori építésvezetője Schmall Henrik tervezte, építtetője pedig a svájci származású nagytőkés, malommogul és sörgyáros Haggenmacher Henrik volt.(Érdemes elolvasni az élettörténetét.) Az épület első emeletét a tulajdonos lakása foglalta el. Később itt lakott Darányi Ignác földművelésügyi miniszter, utána pedig a Szabó Ervin Könyvtár 10. számú fiókkönyvtára foglalta el a helyiségeket.

A könyvtárnak ez volt a második - és egyelőre utolsó - helye. Az 1924. márciusi nyitáskor a még a Hunyadi tér 3. számú ház első emeletének 150 négyzetméterét foglalta el. Ez látható az alábbi képen. A könyvtár kb. 3000 kötettel és folyóiratolvasóval nyitott. A polgári Terézvárosban ekkor még számos kölcsönkönyvtár működött, köztük a kiválóan felszerelt Lander féle is, ezért ezt a fiókot inkább diákok és kispénzű hivatalnokok látogatták.

1934-ben költözött át a könyvtár a hat szobás, tágas polgári lakásba. Az egykori lakóterek helyén kölcsönzőt, olvasótermet, raktárat és irodát alakítottak ki. A könyvtár vezetésével Leitgib János könyvtári főtisztet bízták meg, aki forgalmas, népszerű bibliotékává alakította. Gyakori vendége volt itt többek között Szép Ernő és Kodály Zoltán.

Budapest ostroma alatt is szinte megszakítás nélkül működött a könyvtár. Leitgib János '44 decemberében beköltözött, és Czeiner Teréz altiszt segítségével december 31-ig teljes üzemben működtette azt. "Január 1-től kezdve az állandó belövések folytán a forgalom erősen megcsappant, mindamellett előfordult, hogy a legnagyobb golyózápor közepette is megjelent néhány idősebb nőolvasónk..." Mondván: "A pincében is kell valamit olvasni." Január közepétől már újra teljes nyitva tartással működtek, és eközben az olvasóteremben állandóan 20-30 embernek nyújtottak menedéket. Aki alaposan körülnéz még ma is megtalálhatja ezt az asztalt.

Ezen az erkélyen pedig még ma is lehetne könyvtárosokat fényképezni. (Leitgib János és tőle jobbra Czeiner Teréz)

Gink Károly és a Duna-part

Keleti Éva írása Gink Károlyról: 

(via: Fotóművészet 2002/1-2)

A pályám első éveiben sokat dolgoztam vele. Tartottam a lámpát riportjainál, utasításai alapján világítottam. Koszta József-fotóján én voltam az ellenfény, ami a haldokló mestert glóriába fonja. Jártam Ginkkel az Operaházba és éreztem, hogy mit jelent számára a zene. Mentem vele Szabó Lőrinchez, és láttam, hogy milyen két nagy művész, a fotográfus és a költő találkozása.

Aztán hosszú évek teltek el, és a fotóriporter, az önmagát kereső Gink Károly, fotóművésszé érett. Sorra jelentek meg könyvei. Képpé formálta Bartók zenéjét, Devecseri Gáborral együtt felfedezte számunkra Görögországot. Nélküle nem ismernénk a XX. századi magyarság nagyjait, a képzőművészeket, írókat, zenészeket.

Abban a nehéz korban talán ő volt az egyetlen, aki otthagyva az MTI védőernyőjét, mert különállni, önálló lenni.

Vad volt, barát és ellenség egyszerre. Maximalista, nemcsak magával szemben, de mindenkivel, akivel kapcsolatba került.

Oroszlánként védte alkotásait, nem alázkodott meg senki előtt. Egyetlen dolog volt szent a számára, a fotó, de a feladat előtt alázatos lett és szelíd.

Sikereit csalódások kísérték. Olyan korban élt, amelyben különleges tehetségével, a szabadon alkotó művésznek nem volt könnyű élete. Sokat akart az élettől, de akármennyit kapott, kevés volt a számára.

Megszállottan vásárolt fényképezőgépeket, de a mai napig nem engedett eladni ezekből a tárgyakból, sem egy objektívet, sem közgyűrűt, de még egy szűrőt sem. Még kellhet nekem, mondta.

Nyolcvanadik születésnapja alkalmából, a tiszteletére adott vacsorán, keserűen beszélt életéről. A sokak által irigyelt Mester nem érezte befejezettnek életművét. Arról mesélt, hogy még mi mindent szeretne megcsinálni, mi minden van a fejében. Rendezni szerette volna életművét, társával, feleségével. Képeinél csak lányát és unokáját imádta jobban.

Készült a „jubileumi" születésnapi kiállítására. De a sors itt is közbeszólt. A kiállítás megnyitását a Magyar Fotográfusok Házában technikai okok miatt halasztani kellett. Keserűen jegyezte meg: ezt már nem érem meg.

Szabó Lőrinc szemüveges portréja örökké ránk tekint. A Visegrádon fotografált Fából Faragott Királyfi képeiből árad Bartók zenéje. Látom New Yorkot és a görög tengert, látom Ithaka romjait. Itt van India és a Kaukázus, és merednek az égbe a budavári Mátyás templom tornyai.

Úgy látom, ahogy Te megálmodtad, és képpé fogalmaztad őket. Már így maradnak meg emlékezetünkben, mert így akartad láttatni.

Városlakók

(Nagyon) hosszúra nyúlt nyári szünet volt ez. Se idő, se energia, se szkenner nem volt a zsebemben. Remélem, ez a kis összeállítás jó lesz némi kárpótlásnak.

Jelfy Gyula: Autóverseny rajtja, 1912

Kerny István: Tömeges vonalrongálódás a tetőtartókon, 1913

Müllner János: Berlin - Budapest labdarúgó mérkőzés az Üllői úti pályán. Az olcsó hely közönsége, 1914. okt. 25.

Vydarény Iván: Tabán (?)

Marjovszki Béla: Duna-fürdő, 1920

Kinszki Imre: Király utca, 1929

Escher Károly: Kilakoltatottak. Pesterzsébet, Hangya-telep, 1937

Járai Rudolf: Tavaszi zápor, 1940 (Fehérhajó u. - Sütő u. sarok)

Szöllősy Kálmán: Napozó nő a Duna-parton, 1947

Robert Capa: Váci utca, 1948

Reismann János: A Szent István körúton, 1960-as évek vége

Lőrinczy György: Körhinta, 1969

Időutazó: Városliget - a Széchényi

A mai Széchenyi fürdő Zsigmondy Vilmosnak köszönhető. Ő volt az, aki hőforrások után kutatott a Városligetben. Kutatásai sikerrel jártak, a mai Hősök terén talált kénes forrásra először artézi kutat telepítettek, majd a forrás vizét 1881-ben a Nádor-szigetre vezették, és ott, egy meglévő épület átalakításával, létrehozták az Artézi fürdőt. A fürdő hamar népszerű és szűk lett, ezért megtervezték a bővítését, de végül az áthelyezés mellett döntöttek. Az új épület terveit 1901-re készítette el Czigler Győző, de az építkezés a pénzhiány miatt csak 1908-ban kezdődhetett meg. 1913-ra mai helyén felépült a Széchenyi fürdő szimmetrikus, két zárt udvar köré szerveződő épülete. A historizáló, reprezentatív épület díszítésében a kor jeles szobrászai vettek részt – Maróti Géza, Telcs Ede, Vastagh György, Róna József –, az előcsarnok üvegmozaikjait Róth Miksa készítette.
Az első bővítésre 1927-ben került sor. Francsek Imre tervei alapján az eddigi gyógyfürdő nép- és strandfürdővel egészült ki, utóbbit homok borította. A két új oldalszárnnyal alakult ki a fürdő mai képe.
1999-ben nagyobb felújításon esett át az épület, a medencék korszerű vízforgató berendezéseket kaptak. 

 

A Nádor-szigeti fürdőház emeleti alaprajza, 1888.

 

A Nádor-szigeti Artézi fürdő bővítési tervének helyszínrajza, 1894.

 

 Az új Artézi fürdő elhelyezésének helyszínrajza 1906.

 

 A Széchenyi fürdő távlati képe, Paul János 1910 körül.

 

 Az elkészült épület, 1913 után.

Plakát a fürdő megnyitására, 1913.

A fürdő előcsarnoka, 1913.

Egy medence, 1913, Erdélyi Mór.

Borbély és manikűrös, 1913, Erdélyi Mór.

Büfé, 1913, Erdélyi Mór.

A bővítés helyszínrajza 1927-ből.

A fürdő bővítésének metszete, 1926, ifj. Francsek Imre.

A kibővített fürdő távlati képei, Háry Gyula 1927.

Strandfürdő a Széchenyiben homokos fövennyel, 1929, Balogh Rudolf.

Időutazó: városligeti színházak

Amikor a mai Terézváros még csak egy külváros volt Pest a Liget között utóbbi már akkor is a szórakozást - szórakoztatást szolgálta. Hiába írta ki pályázatát a Szépítő Bizottmány, hiába születtek meg Nebbien grandiózus park-tervei, a Liget természeti szempontból inkább hanyatlott, mint szépült, viszont egyre többen látogatták a különféle szórakozások miatt. Nem annyira park volt, inkább mulatóhely.

(A Wampetics vendéglő a Stefánia úton, 1900-as évek eleje.) 

Az ide települt vendéglők – Bimbó, Szarvas, Szép Kilátás, Klemens, Wampetics – és az ezekben fellépő zenekarok, mutatványosok, a kocsikázás, a lovaglás vonzotta a szórakozni vágyó tömegeket. A többé-kevésbe állandóan itt tartózkodó mutatványosokból a liget szívében kialakult egy kaotikus vurstli, a Rundo körül, a Király utca folytatásában. A céllövöldések, erőművészek, tűznyelők és hasonló csudák az Öregmalomnak nevezett ringlispíl körül csoportosultak. Itt telepedett meg az első állandó mutatványosbódé, Wexleher Sebestyéné 1838-ban, hogy aztán gyorsan csatlakozzanak hozzá különféle illuzionisták, jósok, fényképészek, bábosok és más gyanús alakok.

 (Óriáskerék a Városligetben, 1900 körül)

A vurstli fénykora, „vadnyugati korszaka” az 1890-es évekre tehető. Sorra indulnak a különféle hinták, szörnyeket rejtő labirintusok, panorámák (a híres Feszty-körképen kívül is, pl. Bem és Petőfi, Kosciuszkó győzelme), megnyílik a Baroccoldi-cirkusz és a Plasztikon panoptikum, mindenféle gyilkosságok viaszba öntött képeivel. A városliget tereinek funkcionális átrendezése (Stefánia út, Állatkert, Széchenyi-fürdő) és a két nagy kiállítás megrendezése (1885, 1896) miatt a hatóságok próbálták valahogy szabályozni, és a Liget szélére szorítani a vurstlit, így fokozatosan a mai Cirkusz és Vidámpart területére helyeződött át.

 (Körhinta a Vurstliban, 1910 után.)

(Céllövölde a Vidámparkban, 1920-as évek, Kerny István felvétele)

(Az Állatkert régi főkapuja, 1896 előtt, Klösz György felvétele)

Az Állatkert, a fürdő, a cirkusz ma is népszerű szórakozások, a Vurstliból is megőrzött valamennyit a Vidámpark. De van, ami teljesen eltűnt a Ligetből, és ezek a színházak. Igen, több is volt belőlük.
A mai Széchényi-fürdővel szemben, egy erkélyes, piros tetős épületben nyílt meg a Liget első magyar nyelvű színháza a Hőköm Színház (1890-93). Színházi emberek gründolták Galló György és Horváth Zsigmond, előbbi felelt a társulatért, utóbbi az ötletes színpadi berendezésekért. Dalos táncos jeleneteket adtak elő a jurátusok nagy örömére, akik a Gordon pasához címzett kisvendéglőbe hordták a színésznőket. Az elődadásokon kívül nagy atrakció volt még a színházi kikiáltó Bolond Laci, aki gond nélkül szorzott össze fejben hatjegyű számokat. A tulajdonosok összeveszése után ebben az épületben játszott egy szezon erejéig a Vaudeville színház (1893), majd az Olympia társulat (1896). A következő hosszabb életű próbálkozás Zöldi Márton Dalos Színháza volt (1899-1904). Egyfelvonásosokat, rövid operetteket játszottak, délután háromtól kilencig, folyamatosan. A darabok között énekesek, mutatványosok, komédiások (hasbeszélő, majomimitátor) léptek fel. Igazi varieté volt. Hasonló műsorral dolgozott a Kis Színkör is (1904-1920) Sziklay Kornél színész, író, zeneszerző és híres clown társulata is. Az ő fia próbált először „komoly” színházat csinálni itt, de csak egy szezonra futotta erejükből – Colosseum (1920). Utána még egy társulat működött itt, a Délutáni Kabaré, a színház lebontásáig (1924).

 (A Kis Színház épülete.)

(Sziklai Kornél)

A gyakori társulatváltásokat anyagi nehézségek, adminisztratív akadályok okozták. Mivel az épület nem volt fűthető ezek a színházak csak nyáron játszottak, és mivel akkor a nagy színházak szünetet tartottak egyre több neves színész is felbukkant a ligeti színpadokon egy kis kikapcsolódás, és némi mellékes reményében.
A Liget legszínvonalasabb színházát Galló György és Szalkay Sándor hozza létre Magyar Műszínkör (1896-1944) néven egy eredetileg cirkusznak szánt épületben a Hermina úton, a fából készült, kör alakú nézőtérrel rendelkező épületben csak nyáron játszottak.

 (A Műszínkör reklámlapja.)

A műsor kezdetben magánszámokból és egyfelvonásosokból állt, majd az időben előre haladva megjelentek a repertoárban az operettek, népszínművek és a komolyabb darabok. Kispolgári, szerény igényű, de lelkes közönsége volt, éppúgy megvolt a törzsközönsége, mint a Nemzetinek vagy a Vígnek, állandó táblás házzal játszottak.
A Hermina úton egy másik színház is működött a Vígszínkör (1910-16) majd Scala Színház Bródy István vezetésével.

 (A Scala hirdetése.)

Innen indult a később híressé vált Mály Gerő és Szabolcs Ernő, az Úrifiú. Ez a színház volt a Revű Színház, a Blaha Lujza Színház, majd A Fővárosi Operettszínház nyári játszóhelye.
Az angliai turnéról nagy nehezen hazahozott Feszty-körképnek kijelölt új helyen, a Mutatványos tér 15. szám alatti, folyton beázó épület alagsorában kezdett játszani a Magyar Színpad (1919-23). Ez már állandó színház, ami 300 néző befogadására volt alkalmas. A műsor hasonló volt az eddigiekhez. 1949-ig működött különböző neveken – Jókai Színkör, Jókai Színház.

 (Jókais plakátok.)

A Városliget legrégebbi és leghosszabb ideig működő színháza a Városligeti Színkör volt, Feld Zsigmond színháza (ezen a néven 1874-1912).

 (A Városligeti Színkör 1885 körül, Klösz György felvétele.)

(Az átépítés és téliesítés után 1909-ben.)

Kezdetben csak német nyelven játszottak, de Feld hamarosan törekedni kezdett a magyarosításra, hogy több nézőt vonzzanak, bár ő maga csak 35 éves korában tanult meg magyarul. Váltakozó névvel és sikerrel a 1940-es évek közepéig játszottak az épület falai között. Budapesti Színház (1912-32), Erzsébetvárosi Színház (1935-44), Szabad Színház (1945), Béke Színház (1946). De olyan év is akadt, amikor üresen állt, vagy mozi működött benne (Aréna Filmszínház, 1934) Az épületet 1952-ben lebontották.

 (A Népvarieté plakátja.)

A városligeti színházak nem jelentették a színészet csúcsát. Előadásaikról többnyire lekezelő kritikák jelentek meg, és meg kellet küzdeniük a „kőszínháziak” lenézésével is, de akadtak objektív, a munkájukat elismerő hangok is. Ezek nem a színház neve, hanem a mutatott játék alapján írták meg kritikájukat, kiemelték a ligeti színházak szerepét az addig ilyen helyre nem járók színházra szoktatásában, dicsérték a színészeket, akik kevés próbával voltak kénytelenek játszani, mert sok darabot adtak egyszerre.
A 40-es, 50-es években nem az igény megszűnése, hanem a lehetőségek beszűkülése okozta a ligeti teátrumok eltűnését.

 (Forrás: Alpár Ágnes: A Városliget színházai, 2001)