Keleti Éva írása Gink Károlyról:
A pályám első éveiben sokat dolgoztam vele. Tartottam a lámpát riportjainál, utasításai alapján világítottam. Koszta József-fotóján én voltam az ellenfény, ami a haldokló mestert glóriába fonja. Jártam Ginkkel az Operaházba és éreztem, hogy mit jelent számára a zene. Mentem vele Szabó Lőrinchez, és láttam, hogy milyen két nagy művész, a fotográfus és a költő találkozása.
Aztán hosszú évek teltek el, és a fotóriporter, az önmagát kereső Gink Károly, fotóművésszé érett. Sorra jelentek meg könyvei. Képpé formálta Bartók zenéjét, Devecseri Gáborral együtt felfedezte számunkra Görögországot. Nélküle nem ismernénk a XX. századi magyarság nagyjait, a képzőművészeket, írókat, zenészeket.
Abban a nehéz korban talán ő volt az egyetlen, aki otthagyva az MTI védőernyőjét, mert különállni, önálló lenni.
Vad volt, barát és ellenség egyszerre. Maximalista, nemcsak magával szemben, de mindenkivel, akivel kapcsolatba került.
Oroszlánként védte alkotásait, nem alázkodott meg senki előtt. Egyetlen dolog volt szent a számára, a fotó, de a feladat előtt alázatos lett és szelíd.
Sikereit csalódások kísérték. Olyan korban élt, amelyben különleges tehetségével, a szabadon alkotó művésznek nem volt könnyű élete. Sokat akart az élettől, de akármennyit kapott, kevés volt a számára.
Megszállottan vásárolt fényképezőgépeket, de a mai napig nem engedett eladni ezekből a tárgyakból, sem egy objektívet, sem közgyűrűt, de még egy szűrőt sem. Még kellhet nekem, mondta.
Nyolcvanadik születésnapja alkalmából, a tiszteletére adott vacsorán, keserűen beszélt életéről. A sokak által irigyelt Mester nem érezte befejezettnek életművét. Arról mesélt, hogy még mi mindent szeretne megcsinálni, mi minden van a fejében. Rendezni szerette volna életművét, társával, feleségével. Képeinél csak lányát és unokáját imádta jobban.
Készült a „jubileumi" születésnapi kiállítására. De a sors itt is közbeszólt. A kiállítás megnyitását a Magyar Fotográfusok Házában technikai okok miatt halasztani kellett. Keserűen jegyezte meg: ezt már nem érem meg.
Szabó Lőrinc szemüveges portréja örökké ránk tekint. A Visegrádon fotografált Fából Faragott Királyfi képeiből árad Bartók zenéje. Látom New Yorkot és a görög tengert, látom Ithaka romjait. Itt van India és a Kaukázus, és merednek az égbe a budavári Mátyás templom tornyai.
Úgy látom, ahogy Te megálmodtad, és képpé fogalmaztad őket. Már így maradnak meg emlékezetünkben, mert így akartad láttatni.
